Második gyermekem születése után komolyan elgondolkodtatott az, hogy itthon maradok, mint főállású anyuka. Eljátszottam a gondolattal, hogy itthon sütök-főzök, teszek-veszek, őrzöm a családi tűzhely melegét és nevelem a gyerekeinket. Aztán tavaly, mikor harmadik csemeténk is világra jött, rájöttem, hogy erre én alkalmatlan vagyok. Nagyon durván besokalltam az itthonlétből, a felnőtt társaság is hiányzott és úgy éreztem magam, mint egy kis aranyhörcsög, aki a kerékben ugyanazokat a köröket rója. Azon agyaltam, hogy mit tudnék kezdeni magammal, (addig, míg itthon vagyok a GYES ideje alatt) és gondoltam egy merészet: továbbtanulok! Keresgéltem,  mi az ami érdekelne, mi az ami a fizetési papíromon is változást okoz, de mégsem vállalom túl magam a 3 gyerek mellett. Igazából nem kellett sokáig kutatnom az agyamban, hogy megtaláljam a megoldást. Egyetlen dolog érdekelt évek óta, ami szorosan kapcsolódik a hivatásomhoz és szerettem volna továbbképezni magam ebben a témában. A képzést megtaláltam, tavasszal jelentkeztem. Ami pedig különösen nagy öröm volt számomra, hogy a havonta 2 napos előadásokat az ország túlsó végén található városban kell hallgatnom, így esélyem sincs, hogy hazajöjjek s egy éjszakát külön kell, hogy töltsek a családomtól…egyedül, nyugalomban,csendben. Szerencsére a famíliám is megértette, hogy mindezekre a dolgokra szükségem van, ezért szó nélkül támogattak.
Majd kiugrottam a bőrömből, amikor megkaptam az értesítést: felvettek. Mint a gyerekek, számoltam a napokat, hogy mennyit kell még aludnom, hogy mehessek. Aztán eljött az indulás ideje is. Buszoztam és vonatoztam, háromszor szálltam át, de mindez csöppet sem érdekelt. Élveztem az utazást. Magammal vittem egy szépirodalmi gyöngyszemet (mert hogy az olvasás is luxus lett a három gyerekem mellett) és gondoltam, tuningolok az alapműveltségemen. Sikerült is elolvasnom kb. 30 oldalt, aztán észrevétlenül az ölembe ejtettem a könyvem és csak bámultam ki az ablakon. Rajtam kívül senki sem ült a kocsiban, így csak a vonat monoton zakatolását hallgattam órákon keresztül. Néztem az elsuhanó településeket, a szántóföldön legelésző őzeket és élveztem. Élveztem a semmittevést a nemgondolkodást, a magányt. 🙂
Így értem el az egyetemi városig, ami teljesen ismeretlen volt számomra, azt sem tudtam merre induljak a szállásom felé. Megkérdeztem két helybélinek tűnő asszonyságot, akik megmutatták az irányt, de nem voltak túl meggyőzőek. Elindultam a mutatott irányba, majd eszembe jutott, hogy van egy nálam sokkal okosabb telefonom, azon pedig navigáció. Beütöttem az utca nevét, s pár másodperc múlva már határozott léptekkel követtem a kijelölt útvonalat. Lecuccoltam a szállóban, majd indultam az egyetemre. Izgatott voltam, jókedvű és kíváncsi. A nagyelőadóban megtörtént a beiratkozás, majd következett az első előadás. Csillogó szemmel, egyenes derékkal, tudásra szomjazva hallgattam az előadó nőszemélyt…kb. 1-2 óráig. A 4. óra végén (amikor ő még mindig ugyanarról a témáról, ugyanolyan átéléssel beszélt) én már kocsányon lógó szemekkel, a padot majdnem lefejelve, enyhe ínhüvelygyulladás-gyanús görccsel a kezemben ültem a helyemen és magamban könyörögtem: haaaaaagyd máááááár abbaaaaaaaaaaaa! Zsongott a fejem a tömény információáradattól. Hát hiába. A szopi, büfi, kakispelcsi, milegyenavacsi témák után sokkolva lett az agyamnak az a kb. 99%-a, amit az elmúlt 5 évben nem használtam. Holdkórosan visszabotorkáltam a szobámba, lezuhanyoztam és 9-kor már hullafáradtan feküdtem az ágyamban a sötétben. 🙂 De jó érzés töltött el és igaz, hogy annyi erőm nem volt, mint egy marék lepkének, mégis úgy éreztem, hogy igen ez kell nekem. Hogy végre valami mással, valami újjal terheljem le az agyamat.
És hogy a gyerekeim hiányoztak-e? Őszintén szólva nem. Sokat gondoltam rájuk nappal és éjszaka is, de tudtam, hogy jó kezekben vannak (Apa és a nagymama vigyáztak rájuk) és azt is tudtam, hogy ők is teljesen jól feltalálják magukat majd nélkülem. Így is volt. (Azért mikor megláttam őket az állomáson,örömömben kicsordultak a könnyeim.)Én pedig élveztem a távolságot, az ingereket, az új ismeretségeket, az ismeretlen város nyújtotta élményeket. És azt hiszem, ez így is lesz, így is marad. Ezek lesznek az én szellemi wellness napjaim, amikor feltöltődöm…és egy feltöltött anya-aksi jobban működik, mint egy lemerült… 🙂